“Hay, caminante, ne hay camino. Camino se hace al andar”

Hé,vándor, nincs út. Az út lépés közben adódik.”

Antonio Machado

Tartottam egy igencsak jó hangulatúra sikeredett szemináriumot a csípőízület ügyes-bajos dolgairól 2013 végén a Hardside Kettlebell Gymben kedves kollégáimnál itt, Budapesten. A magyarázatok,korrekciók után következett egy edzésblokk, nem nagyon hosszú, de elég elvetemült. 🙂  Megjelent ott egy magas,helyes ember és a Párja, a mosolygós “srác” beállt közénk edzeni.  Végig is csinálta az utólag kettlebell-instruktorok által is “gonoszkának” minősített kettlebelles guggolós mókát. Fehér pólóban a kép jobb oldalán –  a bizonyító erejű felvétel 🙂

Róla szólt Dr. Erbszt András előző bejegyzése, “Ahogy a gerincsebész látja”.

János a Klinika betege, eredetileg azzal a feladattal kaptam meg “Doktorbácsitól” , hogy nézzünk egy FMS-szűrőt. Elsőre nagyon meglepődtem, hiszen János éppen fájdalomcsillapítókon élt és még így is fájdalmai voltak. Semmi nem volt a szokásos, jellemző menetrend. Némi egyéni foglalkozás és masszázsterápia után a kedd reggeli Spine csoportba járt, miután az orvosi vélemény támogatta a kettlebell-edzést a csigolyák kívánatos csontosodási folyamatai miatt is.

A helyzet viszont annyira mélyvíznek tűnt, hogy nem tudtam elképzelni,meddig kell úsznunk,hogy valaha egyszer partot érjünk? Csoportban kezdtük a mozgást, visszatértünk az egyéni foglalkozásokhoz. Beszéltünk a fájdalomról, sokat. Megoldási útvonalakról,sokat. Ezzel párhuzamosan János talált két varázslatos szakembert, Hriczu Andreát, aki hangtálakkal (is) végez terápiát, és Hegedűs Zoltánt, aki Alexander-technika-tanár. Mindkettejükkel megismertetett, röviden: le a kalappal. Úgy dolgoztunk egymás keze alá, hogy nem tartottunk konzultációt, mégis mindegyikünk tolt a másik munkáján előre. Mentek a hetek,mindig megtudtam, “mi volt Andinál, Zolinál”, alakult az idegrendszer tengelye, emeltünk,mobilizáltunk, swingeltünk, török felállást végeztünk, egyre többet nevettünk, kinőttük a 16 kilóst, János szépen leszokott a fájdalomcsillapítókról és lassan elkezdődött egy új élet. Ez az edzéses fajta 🙂

János maga is nekiállt leírni a történetét, dupla okból: régebben megbeszéltük,hogy leírjuk, ha tudjuk, valamint pénteken indul egy hosszabb utazásra, rettenetesen szurkolunk Neki. A meghökkentő történet, amely a műtőben kezdődött, ugyanis Bamacobol hazajövet ér véget. Most már csak nevetek, de emlékszem az érzésre,mikor először találkoztunk és János felvázolta nekem, hogy jó lenne 2014 januárra teljesen rendbejönni,mert Ő megy Bamacóba. Annyira nem illett a valóságképembe és a helyzethez ez a mondat ott és akkor, hogy csak annyit tudtam kérdezni, hogy “ööööö….TESSÉK???” 🙂

Az út lépés közben adódik. Nem véletlenül került ez a kis idézet a bejegyzés elejére. Ez már egy másik út lesz Jánosnak, -én meg csak idegeskedek, hogy mi van, olyant teszek,mint soha, a motoros oldalakat nézegetem miujságok miatt, de ez már egy jobbik fajta aggódás azért!-  nem fájdalommal kikövezve.

Röviden foglaltam össze az én külön részemet és főleg eseményszinten próbáltam kommunikálni. Ilyen nehéz feladatom még nem volt, vagy talán mert Zsivány Mazsoláinkkal,mint emberekkel- lelkekkel, szoros kötödésem alakul ki, Nekik is egymással általában- a történetnek a nem fizikai síkon húzódó mentális-érzelmi részét szabatosan képtelen vagyok leírni- magam sem gondoltam volna, hogy ez így érint, de János írásainak egyik részét olvasva, mikor eszembe jutott a tavalyi tavasz, amelyet végigkísértek  a gyógyulás kezdetei,és az érzés,hogy milyen borzasztóan szerettem volna, ha végre azt a mondatot hallom, hogy “nem fáj”, a rengeteg morfondírozás,hogy jöjjünk már ki ebből, változzon többet, váltsunk valóságot – el is sírtam magam kicsit. Annyira nem jellemző,hogy utólag csodálkoztam is, hogy emlékeztem,hogyan kell ezt csinálni… 🙂

Történet a bizalomról- nekem ez mit jelent:  valahol a munkám jellege miatt- híd voltam a két főszereplő, orvos és beteg között. A műtét és gyógytornás idő véget ért. Az volt a feladatom,hogy oldjak meg a teljesen lehetetlennek kinéző feladatot- a legkisebb kétség nélkül bízzak abban,aki egy Történetet a kezembe adott,és úgy gondolta, megoldom. Ha ebben kételkedtem volna, úgy teszek,mint egy normális működésű halandó: visítva futok messzire azonnal, amit  nem tettem meg.  Maradéktalanul bíznom kellett Jánosban, hogy felépül, újra látok majd a hátán izmokat,  teljes értékű életet fog élni, motorozik, mikor csak kedve tartja,és gőze sem lesz arról, hol van otthon a fájdalomcsillapító.

Jelenleg itt tartunk ! 🙂 Holnap, azaz pénteken indulás !!! 🙂